Ariana dla WS | Blogger | X X

2023. 08. 11.

2021. 01. 03.

A fény fehér sávokként oson át a redőny résein. Minden reggel erre a látványra kelek, ez az első, amit megpillantok.
Ugyanaz a rutin jön minden egyes nap, felkelek, gép, eszek, gép, lefekszem.
Súlytalanok a napjaim, semmilyenek.
Üresek, és úgy érzem, bennem sincs már semmi, ugyanolyan üres vagyok, és a gondolat durva sálként szorítja el a torkomat. Mosolygok, vagy nem szólok, nem kell, nincs értelme. Minden egyes eltelt pillanatban csak toporgok egyhelyben, nem találom magam. Mindenki átnéz rajtam, mert az könnyebb, akkor nem kell mentséget kreálni arra, hogy miért viselkednek velem szörnyűen. Elég indok az, hogy én egy szerencsétlenség vagyok, fárasztó, inkább nem foglalkozunk vele. Rendben.

Belém vágódik egy beszélgetés egy eddig hozzám nagyon közel álló személlyel.
"Büszke vagyok arra, amit elértem huszonhároméves koromra."
Kellemetlen volt nekem, fájt, úgy éreztem, én vagyok a görbe tükör előtte, én vagyok a példa, hogy mi lesz, ha nem érettségizel le. Ugyanakkor büszke voltam rá, nagyon, és láttam a jó tulajdonságait, láttam, hogy miért is fog remekelni abban, amit csinál, de sosem voltam jó az ilyen helyzetek kezelésében, és egy szerencsétlen kis kacaj után kiböktem az első mondatot ami eszembe jutott.
"És nézz meg engem, huszonötévesen semmit sem értem még el."
A következő mondata szíven szúrt.
"És ez kinek a hibája?"
Ahogy rám néz, a szemei szúrósak, tele lenézéssel, és én úgy éreztem, megfagytam. Mosolyogtam, félrenéztem, és kimondtam amit akkor úgy gondoltam, teljes mértékben igaz.
"Az enyém."

Az ágyon fekszem, új év harmadik napja van, és az elmúlt évek járnak fejemben és újra meg újra visszatekintek erre a beszélgetésre egy hónap távlatából. A sál a nyakam körül csak még szorosabb, és úgy érzem, a mellkasomat is körbeöleli. Ahogy a szavain gondolkodom eszembe jutnak a dolgok, amiken neki nem kellett átmennie. Nem kellett elmennie dolgozni iskola helyett, hogy legyen mit a családjának ennie, nem kellett a beteg apja mellett lennie minden egyes nap, nézni, ahogy lassan elsorvad, ahogy a levegőt kapkodva fekszik az ágyon, barna szemeivel fókuszálatlanul felfelé meredve, vékony, napbarnította kezei a mellkasán, az egész felsőteste duzzadt, kerek, morbid látvány a csontos végtagjait tekintve. Nem látja minden egyes pillanatban maga előtt azt az utolsó pillantást, amit az apám rám vetett, és amit én nem bírtam elviselni, mert tudtam, hogy ez a vég, és inkább a szobámba menekültem. Amikor kiléptem onnan, az apám már halott volt.

Neki is voltak veszteségei, olyanok is, amikben közösen osztoztunk, neki is voltak gondjai, amikkel meg kellett küzdenie, de nem kellett soha éhesen lefeküdnie, nem kellett soha éheznie és nem érezte milyen is az, amikor az embernek enni sincs pénze, nem kellett átélnie annak a döntésnek a súlyát, hogy iskola vagy étel. 

Voltak kicsapongásaim, voltak próbálkozásaim a változtatásra, több ízben is próbáltam külföldön boldogulni, de mindig szánalmasan gyorsan és kivett kutyaként ballagtam haza. Egy hónapja is megpróbáltam, egy nap után tértem vissza. Rettegtem, alig kaptam levegőt, végig bőgtem az egész napot, amikor nekiindultam, és az járt a fejemben, hogy nem-nem-nem-nem nem akarom, haza akarok menni, elbújni, biztonságban lenni. Volt, hogy sokáig nem dolgoztam, most is munkanélküli vagyok, és fáj ez, fáj, hogy semmi vagyok, hogy senki vagyok, és mindenki csak átlép rajtam, megvet, lenézik minden gondolatomat, minden tervemet.

Éheztem a körülöttem lévők szeretetére, éheztem arra, hogy elfogadjanak, de nem bírnak, én pedig nem tudok olyan lenni, amilyennek akarnak, hogy legyek, és most már megtagadom őket, megtagadom, hogy egy legyek közülük, és nem akarok tőlük már semmit.
Ez a gondolat felszabadító, alig érzek fájdalmat, ez pedig elgondolkodtat; akkor mit is érzek igazán irántuk? Belém vág a felismerés, hogy semmit, már semmit. Egy valakit tudok, aki mellettem áll, angyalként vigyázza a lépteim, igazgat, próbál a jó irányba terelni, és megtart, amikor az az átkozott sál úgy elszorítja a torkomat, hogy összecsuklom fájdalmamban és némán ordítok. Minden hibámat elfogadja, mindig mellettem áll, még akkor is, amikor vicsorogva marok belé mindent elvakító kínomban, nem nézve, hogy ki az akit bántok, de ő még akkor is kitart, tudatja, hogy itt van, és nem fog elhagyni. Ő inspirál arra, hogy kiteljesedjek, és megtaláljam az utamat és tudom, hogy változnom kell.

Itt az ideje, hogy olyan barát legyek, akit megérdemel.
Itt az ideje, hogy igazán önmagam lehessek, gátlások és rettegés nélkül.
Itt az ideje legyőzni az öngyűlöletemet szító és öngyilkosságra buzdító démonaimat.

Szabad leszek, és hátrahagyom azokat, akik csak megpróbálták lefogni a szárnyaimat, mostantól a jövőre és a boldog jelenre fogok koncentrálni.

Szóval viszlátot mondok nektek, akik nem bírtátok értékelni a szeretetemet és nem bírtátok elfogadni a valómat, akik csak szégyent szítottak bennem önmagam miatt. Már nincs rátok szükségem, már nem éhezem az elfogadásotokra, a viszontszeretetetekre. 

Erős vagyok, és még erősebb leszek.

2018. 09. 28.

Queen of Crime





FANDOM DEBÜT! DC univerzum, és ha DC, akkor Harley.
Elvont egyperces, Deadshot/Harley, Ivy/Harley és Joker/Harley. Mind kánon ship. Komolyan.


2017. 11. 06.

mint füst a szélben





Loki életéből kiragadott részletek, fontosabb személyek. Szerelmek, ellenségek, veszteségek. Vérző sebek és emlékek.
Elsőrész: Tony/Loki.
EROTIKUS TARTALOM!

2017. 08. 27.

Két oldal




Loki szerelmi élete soha sem volt egyszerű. Brielle/Loki/Thor.
One-shot, slash, OC.

2017. 07. 29.

Majd lepihenünk, kedves, mindennek a végén



Brielle/Loki, angst, szereplő halál, enyhe mitológia, mentális betegség, csupa-csupa cukiság.